Napi képes poszt

1. A fenyőfa árának felét, kétezer forintot le lehetett vásárolni, miután átvették tőlünk a fát, és én ezt a kétezer forintot az alábbi kompozícióra és egy Titokra fordítottam.

Az van odaírva az aljára, hogy holland növényösszeült., viszont szép.

2. Amióta egyedül vagyok, sokkal bátrabban főzök, mert nincs, aki kritikai véleményt fogalmazzon meg az eredménnyel kapcsolatban. Így például főztem rizses-karfiolos-brokkolis-kétsajtos rakott valamit, tegnap este kilenckor (!) meg sütöttem perecet. A recept ígérete szerint nosztalgiaperecet kaptam volna, olyat, amilyet a Városligetben lehet venni. Na most két dolog lehetséges. Vagy nem a recept beküldője mellékelte a fényképet, és a szerkesztők nem tudták, mi az a nosztalgiaperec, ezért a városligeti perecet rakták oda illusztrációnak, vagy nálam nem alakult úgy minden, ahogy kellett volna. Mindkét esetet könnyen el tudom képzelni. Mindenesetre az én perecem olyasmi lett, mint amit egyszer Ópusztaszeren ettem. Kinézetre és ízre is. Szóval nem rossz, csak nem az, amire számítottam. Lehet, hogy máskor is nekifutok, de most még van holnapra is. Reggelinek csináltam ugyanis, mert kenyeret valamiért nem vettem, amióta egyedül élek, se péksütit, viszont a mézeskalácsot már fenemód unom, míg a tejbegríz elkészítése nyolc teljes perc, ami szörnyű. Egyébként egész délelőtt irgalmatlan rosszul voltam, hányingerem volt és ájuldoztam, és azt hittem, a perectől van, de lehet, hogy mégsem, mert délután megkóstoltam a két kisebb perec egyikét, és tök jó volt, és semmi bajom nem volt utána. Érdekes.

A könyvtorony azóta visszakerült a könyvtárba, a két bögre meg igenis szükséges: a Nesquik feliratúból kakaót és tejet szoktam inni, míg a narancssárgából az esti teámat.

3. Mint említettem, nálam vendégeskedik Marci. Ma este kétszer is sétált, igaz, másodszor csak 20 percet, és amikor erről a sétáról hazaértünk, és a tejföllel elkevert kajáját megette (a kis finnyás, szárazon bezzeg nem kell neki), annyira feldobódott, hogy a játék után, amikor elvonult, és elfordultam fél percre, majd kerestem a kutyát, ez a kép fogadott:

Jól látható, hogy van neki saját takarója kétféle játékkal, de neki mégis az én ágyam kellett. Figyeljük meg, milyen profi módon csinált magának helyet: az útjában álló párnákat nemes egyszerűséggel félrelökte, nem semmi. Tudom, akár nevelési bakinak is tekinthetjük, hogy előbb fényképeztem, és csak utána küldtem le a kutyát az ágyról, de úgy éreztem, ezt a látványt muszáj megörökíteni. Állítólag Tomiéknál ezt nem csinálja, úgyhogy nem értem, itt miért próbálkozik, de a kép elkészítése és a leküldés után öt perccel megint megesett ugyanez. Vicces amúgy, mert a másodiknál már ugye nem kellett fényképeznem, hanem rögtön mondtam neki, hogy jöjjön le gyorsan, mire a képen is megfigyelhető arckifejezéssel reagált, de meg sem moccant, majd amikor megismételtem, hogy jöjjön le gyorsan, akkor lejött gyorsan. Vagyis feltehetőleg már elsőre is értette, mi a feladat, csak a biztonság kedvéért meggyőződött róla, tényleg úgy értem-e, ahogy mondom, nem történt-e tévedés. Cuki ez a kutya, ez a helyzet. (És igen, nem haragszom érte, hogy felmászott az ágyra, inkább viccesnek találom, de azért nem hagyom neki. Mégiscsak egy kutyáról beszélünk, ugye.)